Tudomány és vallás, tények és hagyományok, tudósok és egyház ellentéte: ha annyira nem is provokatív téma, mint Dan Brown előző megfilmesített regényének, A Da Vinci-kódnak az alaptörténete, az Angyalok és démonok mégis elég botrányszagú ahhoz, hogy egy kicsit azt is érdekelje, aki a regényt nem vette volna kezébe.

Antianyag, titkos összeesküvés a katolikus egyház ellen, és egy titkos szekta: a másik regényhez és filmhez hasonló olvasó- és nézőcsalogató eszközök most sem hiányoznak Brown és a rendező Ron Howard repertoárjából. Tom Hanks újra Robert Langdon bőrébe bújik, ám bájos és pengeéles logikájú segítőtársa ezúttal egy olasz kutatónő, Vittoria Vettra lesz Ayelet Zurer megszemélyesítésében.

A zene ismét Hans Zimmer munkája, a csapat jó része tehát nem változott. Változott viszont a helyszín: az Angyalok és démonok Rómába, azon belül is Vatikánvárosba kalauzolja a nézőt. Az előző pápa hirtelen és váratlan halála után összehívott konklávé eseményeit zsaroló fenyegeti: a négy legesélyesebb pápajelölt bíborost elrabolják, miközben valahol a Vatikán területén a CERN-ben frissen előállított antianyaggal teli tartályt helyeznek el.

Néhány óra leforgása kell csak ahhoz, hogy az anyagot stabil állapotban tartó elem lemerüljön, és a keresztény vallás központját a Földdel tegye egyenlővé a tudomány diadalaként ünnepelt anyag. Mindezért pedig az illuminátusok felelnek: a tényeket és tudományos nézeteket a hittel szembeállító egykori szekta tagjait véres megtorlás sújtotta, most pedig úgy tűnik, eljött a bosszú ideje. A szenvedésekért minden órában egy emberélet lesz az ár, egész a robbanásig.

Ebben a zavaros helyzetben fordul a Vatikán Langdonhoz: a szimbólumkutató az egyházzal való felemás viszony ellenére is képbe kerül, ami a helyzet súlyosságát mutatja. (A regények közt az Angyalok és démonok időben megelőzi A Da Vinci-kód történetét, a filmben azonban fordítottak a sorrendiségen.)

A professzor és a néző sem tudja, kinek hihet igazán. A svájci gárdisták vezetője, a bíborosi testület egyes tagjai is gyanúsakká válnak. Bárki lehet a beépített illuminátus, és bárki lehet segítő is, a nyomozással párhuzamosan pedig az előző filmhez hasonló nem túl burkolt ismeretterjesztésben is része lesz a nézőnek.

Az Angyalok és démonok erénye ugyanis ugyanaz, mint A Da Vinci-kódé volt: roppant ügyesen vegyít tényeket, ismereteket hipotézisekkel, tökéletesen hihetővé téve a következtetéseket, és ezeket mindig világosan el is magyarázza a nézőnek. Az események sodrában minden idegszálunkkal arra figyelünk, hogy Langdon következtetéseivel együtt haladhassunk, miközben nagyszerűen megrajzolt karakterek kísérik utunkat.

Ilyen a pápa egykori bizalmasának, az Ewan McGregor megformálta Patrick McKenna atyának az alakja, a Stellan Skarsgård alakításában életre keltő Richter parancsnok, Pierfrancesco Favino Olivetti felügyelője, és még sorolhatnánk.

Akit ez az intellektuális "csűrés-csavarás" zavart A Da Vinci-kódban, az most sem fog másként vélekedni, aki azonban épp ezért szerette a filmet, az most is megkapja azt, amiért beült a moziba.

Ha viszont hagyjuk, hogy az események sodorjanak, a film tényleg magával ragadó. Annak ellenére, hogy 140 perces, tempós, igazán hangulatos - a kiváló díszlet (ez szó szerint értendő, mivel a forgatócsoportot kitiltották a Vatikánból) és a zene gondoskodnak az utóbbiról.

Az eredeti regényhez hű feldolgozásban Howardék az egyházzal szemben is "kíméletesek" maradtak: emberarcú, elfogadható az a végső kép, amellyel búcsúznak a nézőtől. A regényként mindenképpen A Da Vinci-kód fölé emelkedő Angyalok és démonok ha filmen nem is ilyen egyértelmű győztes, mégis kifejezetten jól sikerült feldolgozás.

(Forrás: Metropol/Krezinger Szonja)

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.